Már három éves lehettem, amikor apám lejátszott egy ismeretlen zenét a magnetofonon. Az amerikai feketék istentisztelete, vallási szertartása volt - félig szöveg, majd ritmikus dal /kongregáció/, kevés hangszeres kísérettel. A lábam ütemesen járt, s Ő ekkor azt mondta: - Na, látod, fiam, ez a jazz! - Ekkor lettem beavatva, de ugyanígy jártam a többi műfajjal is, a folktól Bartókig. Mily különös, hogy miközben e gondolatokat papírra vetem, épp New Orleans felé igyekszem az arizonai sivatagon át Balogh Kálmánékkal. Pályám innentől kezdve elrendeltetett. Zeneóvoda, balettóvoda. Legkedvesebb Kodály-növendék, Bors Irma néni az általános iskolában. Az öreg Mester születésnapján kétszer is én énekeltem szólót a köröndi házában. Zongorázni kezdtem 6 éves koromban, majd a túl szigorú oktatási módszerek miatt (hajtépés, fülhúzás, pofon, tinó, ökör stb.) átjelentkeztem hegedűre Vinkovits Izabella tanárnőhöz (Bella néni). Őt szerettem, de hegedülni nem sikerült megtanítania, az én önfejűségem miatt. Később így jártam a trombita tanárokkal is. Akit csak lehetett, magamra haragítottam. Már gimnáziumba jártam, amikor rajzolt jeggyel belógtunk az Erkel Színházba, hogy halljuk Dizzie Gillespi-t játszani. Azonnal beiratkoztam trombitálni Sztán Tivadar tanár úrhoz az V. kerületbe. Gyorstalpaló a Bartók Béla Zenekonzervatóriumban, majd a Liszt Ferenc Ének-zenetanárképző Intézet következett. Minden létező szakot felvettem (az énektől az angolig), s nyögve, de végül elvégeztem. Népszínház Táncegyüttese, Postás Szimfonikus Zenekar (Matáv), majd a katonaság következett. Két év, két hónap, de ez jó helyen, a Honvéd Szimfonikusoknál. No persze, a kiképzés és a háromhavi büntetés után. Ez abból állt, hogy egyberaktak a fegyintézetekből átkerült katonaköteles romákkal, akikkel egy kis bemutatkozó "matekolás" után igen jó barátságot kötöttem. Templomi-, színházi-, beat-, kamara-, kísérletező-, stúdió-zenei élményeket szereztem, amint az ilyenkor zenészeknél megszokott. De leginkább a szabad-improvizációs műhelymunkák voltak rám nevelő hatással. A saját kísérletezések mellett kiemelkedik a Szabados György zongoraművész mellett töltött 15-20 év, többek között a MAKUZ együttesben /Magyar Királyi Udvari Zenekar/. Repetitív zenei gyakorlat a 180-as Csoportban. Nagy élmény volt Steve Reich "Tehillim"-ének a bemutatója a Zeneakadémián (a darabot vibrafonon adtam elő az Amadinda ütősegyüttes tagjaként). Nem kevésbé volt érdekes kirándulás, amikor Terry Riley "In C"-darabját cimbalmoztam egy más alkalommal.

1980-ban alakítottuk a Budapest Ragtime Band-et, melynek húzóembere lettem. Több mint 80 számot hangszereltem a zenekar számára, sok ötletet, mókázást találtunk ki, bejártunk országokat. Állandóan változott az összetétel, s én is kiestem 15 év után, mára csak a klarinétos maradt mementónak a régiekből. Dresch Mihály meghívott a Quartettjébe, s megint komolyan kellett vennem a hegedülést. Ő a magyar jazz legkiemelkedőbb alkotója, s a következetes, 20 évi tántoríthatatlan munkájával a legerősebb, magyarul gondolkodó s játszó zenekart tudhatja magáénak. Balogh Kálmán barátommal 93-ban állítottuk össze a Gipsy Cimbalom Band-et egy meghallgatásra, azóta járjuk a világot. A magyar, cigány, s környező népek zenéjét játsszuk jó kedvünkből, sajátosan keverve egymással. A kivételesen magas szintű hangszertudást igénylő darabokat könnyedén, úgymond könyökből rázzuk ki, s közvetlenségünkkel mindenhol sikert aratunk (azért mégiscsak egy "cigányélet"). Egyedül zenélni színpadon a legnehezebb, de egyben a legcsodálatosabb is. Kovács Gerzson Péter -Tranz Danz - táncegyüttesét kísérve egy párszor már megadatott, s így határoztam el, hogy belevágok a borzongatóba. Eközben alakult ki a saját stílusom, hangszeres és zenei-felfogásom, majd édesanyám hetvenedik születésnapjára elkészült a "Magony" szólólemezem. A világzenét játszó Égerházi Attila gitáros barátommal a 90-es évek derekán ismerkedtünk meg. Különböző formációkkal próbálkoztunk, majd összeállt az első Djabe lemez, melyet több sikeres album is követett (bár azokon már nem játszottam). Egy komoly váltással megalakítottuk a mai zenekart, mely mind zenei minőségében, színpadi megjelenésében nagy dolgokra hivatott. Barátságból lehet zenélni, zene kapcsán lehet barátságokat kötni. Így játszom együtt Nagy Kriszta festőművésszel (Tereskova), ef Zámbó Öcsivel (Happy Dead Band), Pocsolyással a VW szervizből és még sorolhatnám.

A zenész-élet sok csodálatos pillanatot, s mulatságos élményt adott az évek folyamán. Az első jazz-koncertet a Dresch Quartettel adtuk Tibet fővárosában Lhasában, mely ma kínai fennhatóság alatt áll. Egy kaliforniai városban (Gold City) tartottunk előadást, melynek szünetében leugrottunk aranyat mosni a közeli patakhoz. Egy feka horgász furcsán bámult ránk, már kezdtük szégyellni magunkat, mikor elmagyarázta, hogy vihar után jobban lehet találni. Ujgúria fővárosában, az Ürümcsi-i Operaházban adtuk elő Petőfi Sándor: "A Helység Kalapácsa" utcaszínházi változatát hatalmas sikerrel. Pekingben magyaros halászlét főztem a zenélés mellett Jin Xing táncosnő vendéglőjében, aki pár évvel előtte még férfi volt. Játszottam palotában és a poros utcákon minisztereknek és bűnözőknek egyaránt. Egy tálból cseresznyéztem Pharoah Sanders-szel a párizsi Jazz-fesztiválon. Lemezeket készíthettem korábbi bálványaimmal /Roscoe Michell, Archie Shepp saxofonosokkal/. Legutóbb az USA főállamügyészére tukmáltam rá egy CD-t a chicago-i Paprika Csárdában. Pár éve, hogy Muhammad Ali tréfából bejelentette visszatérését, nagy felhajtás volt Lousianában a Hilton szállóban. Megyünk be a roma fiúkkal éjjel a bárba, hát nagy üdvrivalgás, csápolás, gondoltam összetévesztettek minket az öreggel (a gitárosunk elég nagydarab fickó), de nem! Ott voltak ők is a koncertünkön, amit a zsinagógában tartottunk. Németországban fekvőgipsszel turnéztam, San Rafaelben, mialatt játszottuk a macedón "hastáncos"-t, leugrottam egy asztalhoz "Az a szép, az a szép"-ezni. Az az egy strófa itthon 12-órai munkabérrel ért fel. Brüsszelben, valamilyen hercegi esküvőn muzsikáltunk, hozták körbe egyik kedvencemet, a pácolt heringet, s a bőgősünk állva csandázott (hányt). Nem bírja a tengeri ételeket. De bezzeg én! Hanem Japánban sem ettem összesen annyi homárt, mint egy budapesti hajón, amikor a Latin Combo Band-del muzsikáltunk egy hazai maffiavezérnek. Jártam én Corleonében is a szicíliai turnénk utolsó állomásaként, ahol meghallgatott bennünket a "vezérkar", majd gondolom, áldásukat adták rá. Dunaújvárosnál sikeres kényszerleszállást hajtottunk végre Waszlavik Mesan basszusgitáros helikopterével. Kazahsztánban olyan volt a higiénia, hogy az első este elfogyott négy liter pálinkánk dezinficiálásból kifolyólag. A Kanári Szigeteken már egy hónapja lovagoltuk a hullámokat, mikor bejött a bárba a kölcsönző tulajdonosa, s megismerkedtünk. Másnap ingyen kaptunk tőle deszkát. Fél óra multán vittük vissza. - Ja, hát így könnyű, így semmi játék nincs benne, csak felülsz, s kivisz a partra! - A MAKUZ-zal adtuk a leghosszabb szabadzenei koncertet a szombathelyi Képtárban "Kútbanézés"-címen. Délelőtt 10-től este 9-ig tartott egyfolytában. Ez igazi merítkezés volt. Évekig próbáltunk rendszeresen az akkori Kassák Klubban, s fel is vettük sokszor magnószalagra. Ezek voltak a legnagyobb zenék, bár nincsenek sehol kiadva. Tudva levő, hogy a tisztán megszólaltatott hang, s hiteles rezgés nem szűnik meg, hanem még most is hallik valahol az éteri világegyetemben.